A második világháború után kialakult, a dolláron és az aranyon alapuló nyugati pénzrendszer megteremtésekor az Egyesült Államok fölénye kétségbevonhatatlan volt. Amerika uralta a tőkepiacokat, vezetett az ipari termelésben, ő adta a világ széntermelésének felét, a kőolaj-kitermelés kétharmadát, a megtermelt villanyáram közel felét. Kezében tartotta az aranykészletek közel 80 százalékát. Minden szektorban képes volt stratégiai cikkek tömeges gyártására, kimagaslóan ütőképes hadseregének már atombombája is volt. Ám a világ azóta nagyot változott. Ahogy 1971-ben megszűnt a dollár aranyhoz kötött árfolyama, úgy bontja tovább az erőviszonyok eltolódása a Bretton Woodsban kialakult rendszert. Ez egyelőre talán a Nemzetközi Valutaalap (IMF) befolyásának gyengülésén látszik leginkább.

Ma Kína adja a globális export 23 százalékát, és teremti elő a világ GDP-jének 15 százalékát. Vásárlóerő-paritáson már 2013-ban megelőzte az amerikait, és a legnagyobb gazdasággá vált. Az aranytartalékok nagyságát tekintve is az élen áll Kína, ugyanakkor pénzügyi téren alig bontogatja a szárnyait. A világkereskedelem mindössze két százaléka bonyolódik jüanban, miközben dollárban 40, euróban 33 százaléka. Amerikai pénzben jegyzik az adósságok 40 százalékát is, és ebbe a valutába fektetik az állami tartalékok 60 százalékát.

Ez az aránytalanság történelmi távlatokban bizonyosan el fog tűnni, ám a változás lassú, és egyáltalán nem automatikus. Nemrégiben a Nemzetközi Valutaalap már beletette valutakosarába a kínai fizetőeszközt, de ahhoz, hogy a jüan fölvegye a versenyt a dollárral vagy az euróval, az kell, hogy növekedjen iránta az igény a külső szereplők között. A kínai valuta vonzerejét viszont erősen behatárolja korlátozottan konvertibilis volta. A liberalizáció meglehetős óvatossággal halad, Peking láthatóan nem siet. Tisztában van ugyanis vele, milyen hektikus hatással volna a jüan internacionalizálódása a kínai pénz- és valutapiacra. A fejlődő országok sorában tapasztalt árfolyam-ingadozásból, a leértékelődésből, mindennek a szociális következményeiből nem kér a kínai vezetés.

Tovább a teljes cikkhez>>>